Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1996. február, VII. évfolyam, 2. szám »
FÓRUM
Ady Erdélye
Ady gondolkodását és költészetét, illetve politikai nézeteit és közírói
tevékenységét nem lehet megérteni Erdély nélkül. Ő maga a Partium öntudatos
szülötte, Nagykároly és Zilah neveltje, az erdélyi magyar történelem jó
ismerője volt, aki költőként és közéleti emberként egyaránt elkötelezettséget
érzett az erdélyi magyarság iránt, és éppen ennek az elkötelezettségnek a
következtében fordult megértéssel és rokonszenvvel az erdélyi románokhoz.
Bejárta szinte egész Erdélyt, élt vagy megfordult Nagyváradon, Temesváron és
Kolozsváron, és nemcsak Csucsán tartózkodott szívesen, örömmel látogatott
Kalotaszegre is. Közismert, hogy egyik szép, az ünnep és a szerelem engesztelő
hatását megörökítő költeményét: A Kalota partján címűt éppen
Kalotaszentkirályon írta, egy vasárnapi istentisztelet után, az első
világháború előtti békekorszak utolsó napjaiban.
Erdély mindig jelen volt a költő gondolkodásában, az erdélyi történelem
tanulságai átszőtték azokat a terveket és látomásokat, amelyeket Magyarország
jövőjéről kialakított. Ady számára az erdélyi hagyománynak és a hagyomány
üzenetének „stratégiai” jelentősége volt, éppen abban a tekintetben, hogy a
magyar megújulásnak, amelyet ő minden idegszálával kívánt, és amelyet az első
világháború, majd a trianoni kényszerrendezés megakadályozott, kívánságai
szerint az erdélyi szellem minden irányú nyitottságára, a tradicionális erdélyi
szabadelvűségre kellett volna épülnie.
A huszadik század nálunk kétségkívül Ady Endrével kezdődött, nemcsak a
költészetben, amelynek az egyik legnagyobb, valóban „forradalmi” megújítója
volt, hanem a nemzeti jövőkép kialakításában és a nemzeti önismeret kritikai
értelmezésében is. A huszadik századi Magyarország igényét ő vetette fel máig
ható érvényességgel, a huszadik századi Magyarország látomását először ő festette
láttató erővel a jövőt fürkésző tekintetek elé. Ady jelölte meg hitelesen
helyünket a század Európájában, és rögzítette azokat a gyakorlati feladatokat,
amelyek sikeres elvégzése esetén e helyünket be tudtuk volna tölteni. Az Ady
utáni magyar gondolkodás egészen más, mint az előtte való. Vele valóban „új
időknek” új eszméi hatottak: új ízlés szőtte át a művészeti gondolkodást, új
normák szabták meg a közéleti cselekvés céljait és erkölcseit. Ady alakja két
nagy történelmi korszak határán áll, a jövőt fürkészi, a nemzeti megújulás
lehetőségeit kutatja. Mögötte a régi Magyarország, amely látszatsikerei
ellenére futóhomokra épült, és szorongásait talmi csillogással fedve várta a
történelem ítéletét. A felszínen a valóban példa nélkül álló gazdasági fellendülés,
a tért hódító polgári civilizáció, a mélyben viszont megoldatlanul maradt
szociális, nemzetiségi és kulturális kérdések: megannyi rejtett akna, amelyeket
azután, ahogy ez lenni szokott, a történelem rendre felrobbantott, és ezzel a
történelmi ország is darabjaira szakadt.
A megújulás érdekében, a történelem csapdáinak elkerülése céljából Ady Erdély
példáját mutatta fel a tájékozódni kívánó elmék előtt. A Figyelő című
folyóiratban 1905-ben megjelent Ismeretlen Korvin-kódex margójára című
nevezetes vallomásos írásában, miközben Kolozsvár nagy szülöttének, Hunyadi
Mátyásnak a „napkirályi” emlékét idézi fel, arról beszél, hogy a történelmi
Erdély mindig közelebb állott a nyugati civilizáció eszményeihez és szellemi
áramlataihoz, mint a szűkebb értelemben vett Magyarország, sőt a maga
szabadelvűségében és vallási-politikai türelmességében nemegyszer megelőzte a
nyugati világot. „Erdély adta nekünk a Napkirályt – írja Ady –, Erdély szerezte
a mohácsi veszedelmet, hogy megszabaduljon tőlünk. Neki volt Fráter Györgye, ki
tudta, hogy kell a törökkel bánni s távol tartani tarkónktól a simogató német
kezet. És Erdély látott elsőnek mélyen be Európába. Jött a nagy égszakadás,
jött a protestantizmus és Erdély érezte legjobban, hogy ez lesz az ötödik,
hatodik vagy nem tudom hányadik honfoglalás, de az lesz. S odakapcsolta magát
Európához, lelkébe engedett mindent, ami jött s produkálta a legmerészebb s
legmagyartalanabb produkciót: az egészen újat. A nagy Kulturvolk a Rajna mentén
még égette a zsidót, a dominikánus vérebek csaholtak mindenütt Nyugaton,
Erdélyben agg és primitív lelkű magyarok nem féltek circumcisiót kérni kóbor
rabbiktól, szinte Ázsia szélén egy kis ország akadt, mely ki merte mondani,
hogy az embereknek hite pedig az ő maguk dolguk.”
Ezt követve hivatkozik Karádi Pálra, aki Shakespeare születésének évében már
drámát írt, Szenci Molnár Albertre, a zsoltárfordítóra, az „első magyar
kultúremberre”, Árva Bethlen Katára, az „első asszonyíróra”, Mikes Kelemenre,
aki „megmenti tisztaságát, becsületét a kemény, szegény, de szűz és erős magyar
nyelvnek századokra”, II. Rákóczi Ferenc fejedelemre, az Erdély által
pártfogolt Comeniusra, a székely balladákra, Erdély híres festőire: Bogdánra,
Mányokira, Kupeckire, majd Wesselényire, Kölcseyre és Kazinczyra. Végül pedig a
következőket állapítja meg: „Ha száz évekkel hátrább cammogunk és csak
cammogunk és újat nem tudunk adni, hacsak ha nem antikulturálisat, mi lesz
velünk? Nem elég, ha vannak Apácai Csere Jánosok, ha nem mély a néplélek, hiába
dobjuk bele a métermázsás követ is, nem fröccsen fel a víz egy méternyire sem.
Csakugyan mi vagyunk azok, akiknek nem jutott a nemesebb fajok szükséges
szenzibilitásából? Erdély mást bizonyít, próbáljuk Erdélyt folytatni, hátha
lehet.”
Ady Erdélyt állítja követendő példának a századforduló nehezen tájékozódó,
identitászavarral küszködő magyar közélete elé, és ebben a példaállításban
alighanem kettős szándék és tanulság rejlik: egyrészt meg akarja védeni, a
magyarság számára meg akarja tartani Erdélyt, amelyről a kiegyezéses korszak
kormányainak többsége megfeledkezni látszott, amelyet legalábbis gazdaságilag
és kulturálisan nem támogatott, és minden hathatósabb intézkedés nélkül
eltűrte, hogy az erdélyi föld tekintélyes része idegen kézre kerüljön, és az
erdélyi magyar, nevezetesen székely népfelesleg elhagyva szülőföldjét,
idegenben keressen boldogulást. A századvég és a századelő kormányai,
hihetetlen történelmi rövidlátással, megfeledkeztek a magyar Erdély érdekeiről,
nem kísérleteztek a nemzetiségi kiengesztelődés politikájával, mindössze
„sajtórendészeti” kérdésnek tekintették a nagyromán irredenta törekvéseket, nem
kezdeményeztek önálló erdélyi gazdaságépítő és telepítési politikát. Jóllehet
kerek félévszázad állt volna rendelkezésükre 1867 és 1918 között arra, hogy
stratégiai megoldást találjanak Erdély nagy történelmi kérdéseire, és
valamilyen „svájci” jellegű megoldással, amelyet különben Ady barátja és
eszmetársa, Jászi Oszkár is javasolt, próbálják rendezni az erdélyi románok és
németek jogos követeléseit.
Másrészt Ady Erdély sajátos történelmi és kulturális karakterét állítja
előtérbe, amelyet különben, a maga szabadelvű hagyományaival, politikai
realizmusával érvényes mintának tekint a nagy etnikai tömbök közé szorított és
ezért nemzeti létében mindig is veszélyeztetett magyarság számára. Ennyiben Ady
a transzilvánizmus, az „erdélyi gondolat” első megfogalmazói közé tartozik, sőt
éppen az Ismeretlen Korvin-kódex margójára az első azoknak az
írásoknak a sorában, amelyek még jóval a trianoni „impériumváltozás” és az első
világháború előtt a transzilvanista gondolatnak hangot adtak. Nemcsak
megelőzte, hanem meg is ihlette azokat a későbbi, már a tízes években fellépő
kezdeményezéseket, így Bárd Oszkár 1911-es kolozsvári Haladás című lapját, Kós
Károly 1912-es sztánai Kalotaszegét, Egyed Zoltán és Kállay Miklós 1914-es dési
Erdélyi Figyelőjét, Sütő Nagy László 1915-ös Kolozsvári Szemléjét és Szentimrei
Jenő 1918-as ugyancsak Kolozsváron közreadott Új Erdély című folyóiratát,
amelyek Erdély önmagára találását és az erdélyi tradíciók életre keltését
sürgették.
Ady az elsők között ismerte fel a magyar Erdélyre leselkedő történelmi
veszedelmeket: Se treascaă című, a Budapesti Napló 1905-ös
évfolyamában közreadott írásában ő figyelmeztetett azokra a bukaresti
térképekre, amelyek egészen a Tiszáig román földként tüntették föl a történelmi
Magyarország területét, S ha Erdélyt elveszik című, a Huszadik Század
1912-es évfolyamában megjelent írásában pedig igen nagy hangsúllyal
nyilatkozott arról, hogy Magyarország számára Erdély saját történelmi
életképességének zálogát jelenti: „Erdélyre gondolva el kell lágyulnom (...)
egy emlékekkel és szabadító vágyakkal egyképpen eltelt, kultúrás eklektikusnak.
(..) Árván, üldözötten, évszázadok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve,
babonára szorulva jajgattam, sőt hitetlenül: csak Erdély! Azóta egyre jobban
tudom és hiszem ennek a babonának a miértjét: valóban az európai
nemzettársadalmak legparancsolóbban fejlődéses korszakában Erdély volt:
Magyarország.”
Ugyanitt a transzilvánizmus „szellemtörténeti” indokoltságát is megfogalmazza:
„leírom, hogy Erdélynek külön lelke van s fenyegető, brutális, de vajmi lehető
térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és
a románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, eddig se csinált mást s az ő
ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magyarok s az
erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyt ez az őrült militáris
világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa
szerint kezd gyógyítani bennünket. Rongyolt és csaknem reménytelen fajtának
tartom a magyart, pláne hogy demokratizáló forradalmába beleordított, tiport a
nagy kultúrájú rontás, a háború. Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni
azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes, vad álmoknak, mik nem
minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel
évszázadok marasztaló szellemét lázítja föl a vad hazapolitika s hazátlanná
tenne két szerencsétlen s minden más, nemes fölszabadulásra joggal váró nációt.
Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet,
roszszabb, embertelenebb s főképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi
románokénál? Minden további kérdést és választ átengedek azoknak, akik nem
olyan nagy soviniszták és politicienek, mint én, kinek csak Erdély-babonája túl
nagy talán, de kinek Erdély egyetemes nyomorúsága fáj.”
Ady Erdély jövője érdekében sürgette a magyar-román kiegyezést, és ennek a
gondolatnak a jegyében próbált barátságot kötni az erdélyi román politikai és
szellemi élet vezetőivel, közöttük Octavian Gogával, akinek már a tízes évek
elején is nagy tekintélye volt. Ady és Goga kapcsolatának mozgalmas és drámai
története eléggé közismert, legrészletesebben Király István Intés az
őrzőkhöz című 1982-ben közreadott nagy monográfiája dolgozta fel.
Barátságukat az alapozta meg, hogy 1912 tavaszán Ady nyílt levéllel fejezte ki
szolidaritását a sajtóvétség miatt egy hónapi államfogházra ítélt román költő
iránt. Ezt Goga válasza, majd egy 1913 elején az ő tiszteletére rendezett
budapesti vacsora követte, amelyen Ady a Nyugat egész vezérkarát
egybegyűjtötte, közöttük Babitsot, Móriczot, Ignotust, Schöpflin Aladárt, Fenyő
Miksát. De már ez a találkozás is balul végződött, Ignotus ugyanis arról írt,
hogy midőn Goga mellének szegezték a kérdést: „csak tudnók, hogy mit akartok”,
a román költő váratlan radikalizmussal válaszolt: „egyszerűen: nem akarunk
hozzátok tartozni”. Ezt követte Goga írása a Românul című lapban: kíméletlen
támadás a modern magyar irodalom és persze a Nyugat ellen, majd Goga részvétele
azokban a tárgyalásokban, amelyeket az erdélyi román komité Ady legnagyobb
ellenfelével, gróf Tisza István miniszterelnökkel folytatott, végül Goga
magyarellenes színdarabjának, a Domnul Notarnak hihetetlenül
zajos sikere a bukaresti Nemzeti Színházban – ez már szellemi értelemben az
1916-os román katonai támadást készítette elő.
Mindezt Ady sem hagyhatta szó nélkül, ekkor írta Goga Octávián vádjai című
válaszát a Nyugatba, majd Magyar és román című írását a Világ 1914-es
évfolyamába, végül Levél helyett Gogának című keserű
vallomását a Világ 1915-ös évfolyamába. Ez utóbbiban olvashatók a román költő
barátságával véglegesen leszámoló nevezetes sorok: „Nem vagyok büszke arra,
hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is
megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten és átkozottan e
levethetetlen magyarságtól, azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb
dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos, shakespeare-i helyzetben legjobbjai
valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben, s terhelt, teli
magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb
internacionalizmusban, nem lehetetlen jövőjű nemzet. Amelyik nemzet ma
internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó
magyar poétának lenni, de higgye el nekem Domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem
cserélnék vele.”
Ady „búcsúlevelének” mélyebb jelentésű üzenete van annál, mintsem hogy
szakított valakivel, akit barátságára méltatlannak talált. Mint ahogy Goga
gesztusainak is mélyebben rejlett az üzenete. Nem pusztán egy irodalmi és
politikai rokonszenv kialakulásának és szertefoszlásának a dramaturgiája
jelenik meg a kései szemlélő előtt. Az egyik oldalon a megértés és megegyezés
készsége, a föderalizmus szelleme, amely azt kívánja, hogy minden nép és minden
kultúra szabadon fejlődjék, és megőrizhesse a maga értékeit. A másik oldalon
pusztán taktikai szövetségkeresés, a felszínen barátkozó szavak, a háttérben
viszont kőkemény hatalmi szándékok, amelyek egyáltalán nem számolnak a másik
fél érdekeivel. Ady és Goga kapcsolata és párbeszéde ennyiben jelképes értelmű;
a huszadik század két lehetséges mentalitásformája jelenik meg benne: a
demokratikus és szabadelvű türelmesség az egyik és a kizárólagosságra törekvő,
kirekesztő totalitarizmus a másik oldalon.
Tudjuk jól, a század történelme azt a gondolkodásmódot és politikát juttatta
érvényre, amelyet Goga képviselt, hiszen minden nagy történelmi forduló után,
legalábbis itt Közép- és Kelet-Európában, a kirekesztő s jogfosztó intolerancia
érvényesült. De aki végigtekint a huszadik század politikai és erkölcsi
romhalmazán, az mégis elgondolkodhatik: annak a szabadelvű és türelmes
mentalitásnak, amelyet Ady képviselt, mégiscsak nagyobb volt az igazsága, ha
rendre el kellett is buknia. A magyar költő ennek a szabadelvűségnek és
türelmességnek az otthonát szerette volna Erdélyben felépíteni: szavai és álmai
ma talán időszerűbbek, mint valaha.
POMOGÁTS BÉLA